„Bezzeg az én időmben!” – mondogatják szüleink, nagyszüleink, amikor is felmerülnek azok a rég elfeledett gyermekkori idők, na meg persze a tinédzser évek. Talán édesanyánk középiskolás esztendőinek minden apró-cseprő szerelmi bánatát ismerjük már, éppúgy, mint édesapánk igazgatói beírásainak történetét. De mi van a tanárainkkal?Biztosan Veletek is előfordult már, hogy amikor oktatóitokra néztetek, egy röpke pillanatra átfutott agyatokon: vajon milyen is lehetett Ő a mi korunkban? Éppen ezért kíváncsisággal és érdeklődéssel felvértezve kértem fel Hajagos Tóth Veronikát, iskolánk szeretett kémia-biológia szakos tanárnőjét, hogy válaszoljon néhány kérdésemre a már említett témával kapcsolatban.

Meséljen nekem kicsit a gyerekkoráról. Hol nőtt fel, van-e testvére, milyenek voltak a szülei?

„Budapesten nőttem fel. Nagyon szigorú, de szeretettel teljes családban, egykeként. Szüleim arra törekedtek, hogy mindent nagy felelősséggel teljesítsek, lehetőleg maximumra. A tanulásban is erre ösztönöztek. Ennek érdekében nem is volt más dolgom, mint tanulni.”

Szerette az általános iskolát?

„A csepeli Tejúti Általános Iskolába jártam.Nagyon magasra volt téve a léc, sok volt a követelmény és mindig újabb és újabb „kistanárhoz” kellett alkalmazkodni a tanórákon. Szerettük a hallgatók által tartott tanórákat, mert változatosak voltak. Alsóban még nem szerettem iskolába járni, mert mindig féltem, hogy valamit nem fogok tudni, vagy valamit otthon felejtek. Rettegtem, hogy rossz jegyet viszek haza.”

Az általános iskolában milyen tanuló volt?

„Volt egy szabály, amivel ösztönözni szeretett volna az apukám. Elsős koromban minden ötösért kaptam öt forintot, a négyesekért nem kaptam semmit, ha ennél rosszabb érdemjegyet kaptam, akkor elveszik az összes addig összegyűjtött zsebpénzemet. Lehet, hogy ma már ez a nevelési módszer „bicskanyitógatónak” számítana, de nálam bevált! Azt terveztem, hogy mire az elsőnek vége lesz: én már a hőn áhított rózsaszín kempingkerékpáromon tekerek a nyári szünetben. Akkor még nem volt okos telefon, számítógép, tablet… Nem így lett! Tanév végén az utolsó szövegértési tesztet nagy izgalmamban sikerült közepesre megírni… Sírva mentem hazáig, megvigasztalhatatlan voltam. Anyukám biztatott, hogy talán édesapám megkönyörül, és nem veszi el a kerékpárra összegyűjtött pénzemet. Apukám megértette, hogy ettől még kitűnő lesz a bizonyítványom, de a szabály az szabály! És elvette az összes pénzemet. Így csak második osztály végén vehettük meg a megálmodott kempingbicajt, és csak lila lett!”

Mit szeretett csinálni szabad idejében? Volt bármilyen hobbija?

„Alsós koromban anyukám beíratott művészi tornára. Két év után látta csak be, hogy nem ez lesz az én műfajom. Felsős koromban kosarazni kezdtem, amit a gimis években is folytattam versenyszerűen.”

Hogyan érezte magát a középiskolás évei alatt? Jó emlékként élnek ezek az esztendők emlékezetébe?

„A budapesti Jedlik Ányos Gimnáziumba jártam.Erre azt hiszem, azt a választ várják, hogy: igen, ezek voltak a legszebb évei ifjúságomnak!A válaszom: NEM! Nagyon sokat tanultam. Minden tantárgyból próbáltam ötös lenni.Én inkább reál beállítottságú voltam, és a humán tantárgyak megtanulása nagyon sok időt vett el tőlem. Például a történelemórákra a tények, évszámok megtanulása számomra kín volt. De a fizikát, matematikát, kémiát töredék idő alatt tudtam logikusan, tartósan megtanulni. Nekem az egyetemi évek hoztak sok szép emléket az életembe.Az évfolyamtársaimmal is közelebbi kapcsolatom volt, hisz ide már nagyon hasonló érdeklődésű hallgatók kerültek be. Sokkal több szabadidős programot szerveztünk a csoporttársainkkal. Mély barátságok alakultak ki, amelyek közül számos most is él.”

Mit változtatna meg a gimnáziumi éveiből, ha megtehetné és miért?

„Nincs mit megváltoztatnom. Utólag is ugyanígy élném meg ezeket az éveket. Ezek a tanévek és az itt elért eredményeim tették lehetővé, hogy egyetemi diplomám lehessen. Ez a négy év segítette a rákövetkező öt egyetemi tanév elvégzését.”

Megtalálta Önt a szerelem az iskolai évek alatt? Mit tanácsolna számunkra ezt illetően?

„Általános iskolában nyolcadikosként én is azt hittem: elért a szerelem érzése az egyik osztálytársam személyében.De csalódtam, nagyon éretlenek voltak a velünk egyidős fiúk. És valójában mi is nagyon csitrisen gondolkodtunk… A gimnáziumban nyoma se volt a szerelemnek. Nem is tűntem ki a lányok közül. Se szép, se csinos, se „belevaló csaj” nem voltam. Ráadásul én voltam az „állandóan tanul” kategória aranyérmese.Egyetemei évek alatt talált rám az „igaz szerelem”. Hittem én… Harmadévesen megismerkedtem a leendő férjemmel, negyedév elején férjhez mentem. Ötödévesen a diplomaosztásra megszültem a lányomat.Mit is tanácsolhatnék, hiszen nekem se voltak ezen a téren mindig sikeresek a döntéseim… Talán azt, hogy annyit és úgy tegyenek meg egy kapcsolatban, amit aztán –visszanézve– későbbsem szégyellnek vagy bánnak meg! Sose ne adják fel önmagukat egy kapcsolatért, a másikért! És ha egy nagy szerelemnek vége lesz: ne keseregjenek, vagy bántsák meg volt kedvesüket! Hisz valamiért csak beleszerettek.És ha egy szerelem véget ér, esélyt ad egy újabb szerelemnek! Újabb lehetőség, újabb bizsergés és vágyakozás, várakozás veheti kezdetét. És jönni fog az új érzés… ”

Hogyan kezdett neki a végzős évének? Milyen mentalitással állt hozzá az érettségihez?

„Végzősként a továbbtanulás lehetősége lebegett a szemem előtt. A mi családunkban nem volt diplomás. Szüleim fizikai munkások voltak. Arra ösztönöztek, hogy egyetemen tanuljak tovább. Mindig nagy volt nálunk az elvárás. Azt mondogatták a szüleim: „Mi kétkezi munkával szereztünk meg mindent, te szellemi munkával keresd meg majd a kenyered!”. Én mindig szívesen tanultam, így végzősként minden időmet arra szántam, hogy szüleim és az én reményeimnek megfelelően bekerülhessek az egyetemre. Így sok buliból, szórakozási lehetőségből kimaradtam, de teljesült az álmom, és felvettek Szegedre. Így például a jogosítvány megszerzésére is az első egyetemi évem alatt került sor. Addig se veszélyeztettem senkit az utakon… ”

Mi történt a gimnázium befejezése után? Hogy érezte magát az egyetemen?

„ Apukám azt szerette volna, ha az orvosira adom be a felvételimet, ha már orosz-francia szak helyett biológiából és kémiából felvételizem. Lázadtam! Csak azért se! Arra fogtam, hogy nem bírom a vért –ami igaz is –, de inkább a késő kamaszkori „ellent mondok” korszakomat éltem. Sőt nem is az ELTE-re jelentkeztem, hanem a szegedi Tudományegyetemre. Az egyetemi évek alatt már nem voltam az a „penészvirág”, ami a gimnáziumi években volt rám jellemző. Szegedre költözhettem, végre önállónak éreztem magam. Az előző évek alatt szüleim által kialakított felelősségtudat mellett azért most már jutott idő a bulizásra, koncertre járásokra. De a vizsgaidőszakok továbbra is a tanulás jegyében teltek. Nekem mindig is fontos volt, hogy ne okozzak csalódást és tőlem telhetően legjobban teljesítsem a rám bízott feladatokat. És amit csinálok, azt szívvel-lélekkel tegyem! És persze mindezt sok-sok humorral fűszerezve!”

Mit üzen az iskola diákseregének a tinédzser évekkel kapcsolatban?

„Tinédzserként nagyon sok élmény és kihívás vár magukra. Élvezzék ki ezeket az éveket! De tegyék ezt felelősséggel és előrelátással! Ne vétsenek sose akkora hibát, amit ne tudnának helyrehozni. A szüleik idegeit kíméljék egy kicsit, legyenek tekintettel rájuk!Ápolják a kapcsolataikat, válasszanak olyan barátokat, akik megérdemlik az Önök társaságát és hasonló értékrenddel rendelkeznek.És sose felejtsék el, hogy a gimnáziumi éveik eredményeivel alapozzák meg a későbbi „munkaéveiket”.Négy év megfeszített munka nem is olyan nagy ár negyven évért! Azt hiszem a zárómondatom, nagyon „tanári” lett… Hiába, no: nem bújhatunk ki a bőrünkből! ”

A tanárnővel készített interjú ezzel a „tanáros” zárómondattal be is fejeződött. Azonban hogy a dolgot még érdekesebbé tegyem, beleástam magam még jobban a témába, s nem csupán őt, de lányát, Henriettet is felkértem egy rövid riportra. Végtére is, így két különböző nézőpontból ismerhetjük meg a Tanárnő életét, mindennapjait, s talán még egy kicsit a családjába is bepillantást nyerhettünk.
 Hozzá egyetlen kérdésem volt, mégpedig az hogy: Milyennek látja Ő az édesanyját?

„Ahogy én látom az anyukámat: maximalista anya, aki kihozza belőlem az állatot.” – úgy gondolom nem meglepő a válasz, hisz aki tapasztalta a HTV-féle órák bármelyikét, az pontosan ismeri ennek a kijelentésnek a mögöttes tartalmát.
„Amikor pedagógusszülő gyermeke az ember lánya, sosem lesz átlagos az élete. Olyan, mintha árnyékból akarnánk kivergődni a fényre, ami vonzó, de hiábavalónak tűnik. Ő mindent lát, mindenhol ott van, mindent tud, mindenki ismeri, ezáltal mindenki ismer engem is.” – fejtette ki nekem Heni, hogy milyen is az, amikor egy anyuka egyszerre tölti be a szülő és a tanár szerepét egy gyermek életében. –„Amikor első osztályosként kerültem az iskolapadba, az én anyukám volt az iskolaigazgató. Izgalmas volt, adott egy olyan érzést, hogy „nektek az egyszerű anyukátok, apukátok dolgozik valahol, na de az enyém, az mindenki felett áll”. Rettentő büszke is voltam, amit persze ki is mutattam, ezért biztos utáltak a kis osztálytársaim. Sőt, mikor még tanított is bennünket, na: az volt a csúcs. Óriási mák, hogy jópofa tanár volt mindig is, szóval alapból volt egy jó híre. Aztán be is lett bizonyítva, hogy tényleg az: az órák viccesek voltak, tele humorral, persze követelmény is volt ezerrel. A varázs talán abban állt, hogy teljesen más volt a hangnem, mint ami a megszokott volt egy tanár-diák viszonyban. Ezzel az én különleges anyukámmal könnyű volt vagánykodni. Persze túl is játszottam: volt egyszer egy technikaóra, amin én teljesen jogosnak tartottam, hogy a lábam a padban tartsam, hiszen a tanárnő nem más, mint az én anyukám! Erre meg is volt a megfelelő reakciója, ami egy életre elvette a kedvem a hatalmi fitogtatásoktól kapcsolati alapokon. Még velem se tett kivételt. Tőle kaptam az első igazgatói intőt, miután majdnem felgyújtottam a zongorát ügyetlenségből a tantermünkben egy gyertyával elsős koromban.”

Továbbá megtudtuk, hogy mindennek létezik árnyoldala is, melyet így fogalmazott meg riportalanyunk: „Tud valaki jópofa, közvetlen, és minden egyéb helyzetben pozitív lenni napi 24-ben? Nem gondolnám.Az én anyukámat mindenki szerette. Nekem ez azzal volt egyenlő, hogy akkor ő is viszontszereti őket. Ők látják a jó oldalát, én meg kapom a rosszat. Igen, ez ki van sarkítva, mert otthon is volt jókedvű, aranyos, vicces, de amikor nem, akkor igazságtalannak tartottam, hogy nekem nem a „mindenki kedvence tanárnője” jutott, és úgy éreztem, hogy az én „szeretetadagom” elpazarlódik feleslegesen másokra napközben.”
Szomorúan hangozhat mindez, de mielőtt még drámaivá fordulhatna a helyzet, kérdezettünk ezzel egészítette ki mondanivalóját: „Persze lehetett jelentkezni sorba rakni a dolgozatokat, amiket egész estig javított.”

Zárásképp Henriett elárulta nekem azt is, hogy miért jó, ha az embernek egy ilyen édesanya adatik meg, mint amilyennel Ő büszkélkedhet:

„Az én anyukám mindenre tudta a választ (persze „csak” biológia-kémia szakos, de általános műveltsége is igen magas szintű), nem volt olyan házi feladatom, amiben elakadtam, és ne tudott volna segíteni. Ez azért nagy öröm, ha van egy két lábon járó „internet-lexikon-megoldókulcs-google.com-édesanya” otthon!Kulcsfontosságú a személyisége, de nem akarom fényezni, kérdezzétek a diákjait!”

Összegezve a leírtakat, szerintem egy igazán tiszteletreméltó és megbízható tanárnőt tudhatunk iskolánk falai között, aki nem csupán a tananyagban, hanem bármilyen kérdésben rendelkezésünkre áll. Nem szabad megfeledkeznünk humoráról sem, hisz nála sosem telik el úgy az óra, hogy ne hallatszódna az örömteli nevetés odakintről.

Végezetül, de nem utolsó sorban köszönöm Hajagos Tóth Veronika Tanárnőnek a vidám és  igencsak tartalmas interjút, melyben lánya, Henriett is közreműködött. Mórás diákok! Nektek pedig azt javaslom, fogadjátok meg a tanárnő tanácsait, mert ha valaki tudja, hogy mit beszél, az csak a HTV lehet! 

                                 ( Kép forrás: Mfg Médiaműhely Facebook oldala )

Az interjút készítette: Tóth Bettina