Babiczki Márton remekműve első helyezést ért el a meghirdetett pályázatunkon, novella kategóriában.

Fecske

Mindig is madarakat szerettem volna látni. Figyelni, ahogy kitárt szárnyaikkal végigsiklanak a világítótorony körül elterülő óceán felett. Szárnyaik néha-néha beleérnek a vízbe, megkaristolva a kék habokat. Habár nekem már az is elég lett volna, ha egy nyugalomban ücsörgő kismadarat látok a közeli erdő valamelyik faágán.

Órákat töltöttem az erkélyen, várva, hogy megpillantok egy madarat távcsövem objektívjában. Fülem minden másodpercben egy apró szárnycsapásra volt kiélezve. Három óra telt el. Semmi. Ma sem történt semmi. Bekullogtam omladozó szobámba, majd az éjjeliszekrényhez ballagtam. Elfújtam a halványan pislákoló gyertyát, majd lehevertem alacsony ágyamra. Behunytam a szemem, és egy szempillantás alatt egy fenséges fecskét láttam.

Szerettem aludni. Az alvás álmokkal jár, amik sokkal színesebbek voltak, mint a valóság. Egy omladozó torony, amit az otthonomnak neveztem. Sosem értettem, miért félnek az emberek a haláltól, ha szeretnek aludni. A halál is egy nagyon hosszú alvás, amely talán tele van gyönyörűséges álmokkal. A fekete tollazatú fecske leszállt mellém, és felkért egy táncra. Nem mondhattam nemet. Megragadtam apró szárnyát, és elrugaszkodtam. A felhők felé repültünk olyan sebesen, mint még ember soha, majd hirtelen felnyitottam a szemem. Nem lehet igaz. Újra itt vagyok. Kikászálódtam trehányul megvetett ágyamból, és az ebédlő asztalhoz indultam. Halat ettem. Az apró pisztráng aszott teste nézett vissza rám a tányérból. Leküzdöttem mozdulatlan reggelimet. Miután végeztem, szép komótosan odasántikáltam nagyapám öreg faládájához. Ujjaim fürgén jártak a könyvek gerincein, mígnem kiválasztottam egy szimpatikus darabot. Sokat olvastam. Nagyon sokat. Csak így tudhattam meg apró lépésekben, milyen kegyetlen is a világ. Több órányi betűfürkészés után felálltam, és megragadtam a falra akasztott távcsövemet. Kisétáltam az erkélyre és a nap hátralévő részében az eget kémleltem. Vadul forgattam a fejem. Balra-jobbra, balra-jobbra, fel-le, fel-le.

Semmi. Az égbolt teljesen üres volt. Csak a felhők haladtak el fejem fölött, ahogy teltek az órák. Csalódottan meneteltem ágyamhoz, majd egy szempillantás alatt álomba szenderültem. Álmom mintha csak megismétlődött volna. Az ifjú fecske leszállt mellém, és felém nyújtotta picinyke fekete szárnyát. Táncra hívott. Igent mondtam, majd belekapaszkodtam, amilyen erősen csak tudtam. Felnyitottam a szemem, majd felugrottam az ágyban. Madárcsicsergés. Meseszép selymes madárcsicsergés. A fogashoz rohantam, majd lekaptam róla elnyűtt kabátom. Amilyen gyorsan csak lehet belebújtam kinőtt csizmámba, majd kidöntöttem a régi faajtót. Hatalmas csattanással csapódott az öreg téglafalnak. Nem érdekelt. Rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az öreg deszkák csak úgy recsegek lábam alatt, ahogy egyre lejjebb értem a tekervényes csigalépcsőn. Egy rossz lépés, és meghaltam volna. Nem érdekelt. Csak rohantam. Lihegve ugrottam le az utolsó lépcsőfokról, majd a nagy vasajtó felé szaladtam. Pár másodpercbe telt, mire sikerült kinyitnom, de utána szabad voltam. Felnéztem az égre, és hegyeztem füleimet. Egyszer csak ismét megszólalt az a mesés csiripelés. Gyorsan megállapítottam, honnan jön, majd elkezdtem rohanni az erdő felé. Egyre beljebb és beljebb szaladtam. Az erdő csak sűrűbb és sűrűbb lett. A fák lombja egyre inkább eltakarta előlem a hajnali égboltot. Sötét volt, és már azt a magasztos hangot sem hallottam, amiért korábban annyira bolondultam. Nem figyeltem oda. Csak az ének járt a fejemben. Megbotlottam. Talán egy kiálló gyökérben. Hatalmas csattanással zuhantam a földre. A száradt avar fogta fel elgémberedett testem. Éreztem, ahogy meleg vér áztatja arcomat, de nem bírtam megmozdulni. A világ kezdett elhalványulni. Próbáltam pislogni, de hiába, minden egyre csak szürkült. Alig bírtam levegőt venni. Elgyengültem. Nem bírtam tovább. Behunytam a szemeim. Táncoltam. Még sohasem éreztem magam annyira boldognak. Végre eljött ez a nap. Táncoltam.