Az emberi kapcsolatnak vannak súlyosabb szakaszai, amikor jól jön, ha legalább valamelyik fél hajlandó engedni a maga igazából, viszont nem mindenki képes arra, hogy a kölcsönösség reményében megbocsájtó legyen. Sokan vannak, akiknek az igazságérzete mindenekfelett azt dirigálja, hogy még egy szeretettelinek ámított kapcsolatban is kimondassák a másikkal, hogy nekik volt igazuk. Ez a bevallásra való kényszerítés alapjában véve érzelmi önzést is fedhet, elvégre ilyenkor képtelenek vagyunk „szabadjára ereszteni” saját elképzelésünket.

„tisztán emlékszem, amikor múltkor is azt mondtad…”
Léteznek „gyűjtögetők”,(amilyen jó magam is lennék,) akik mintha réteges befőttet gyártanának. A sérelmeimet időrendi sorrendbe észben tartom, és egy arra abszolúte nem alkalmas pillanatban tételesen sorra veszem.
Ez az érzelmi cselekvés viszont többnyire nem a legjobb formája annak, hogy egy kapcsolatot jó irányba terelgessünk. A felsorolás precizitásában ott rejlik az is, hogy az a bizonyos lelkecske már régóta hallgat, fülel és csak vár, mikor tudja behajtani az igazát. Ezt minden „vétkes” érzi is ilyenkor, mert általában kevésbé lehet észlelni a megbocsátásra való törekvést a másik személyen, ami pedig a leglényegesebb lenne.

„egyszerűen képtelen vagyok feledni…”
Többen mondják magukról, hogy sérelmeiket nem tudják feloldani valódi megbocsátással. Náluk ugyan nincsenek mindig összegyűjtött sérelmek, felfedezhetünk azonban olyan érzelmi ridegséget, mely a sérelem visszavágásaként kínálkozik, és úgyszintén nem tartozik a pozitív jellegű megoldások közé. A nárcisztikus érzelmek a lelkecskét arra kényszerítik, hogy a másik személyt a vég nélküli engesztelés irányába lökje, ahol jó darabig nem lehet biztos abban, hogy már kitöltötte büntetését.

„de miért vagy ilyen haragtartó?”
A megbocsájtás érdekében miért nem teszünk többet? Miért nem tanulunk többet arról, hogyan kell elengedni a múltat? Egyrészt azért mert neheztelni akarunk! Mi magunk sem tudjuk pontosan, mi lenne velünk a haragunk nélkül... Mi lenne, ha életünk kudarcai mögül szélsebesen eltűnne az „ürügy”, ha egyszerre csak nem lenne, akit/amit hibáztathatunk? De Krisztus a kereszten! El lehet engedni a bántó szavakat? Egyáltalán lehetséges mindent, még a legaljasabb tetteket is elfeledni? Hiszen ezek hosszú távon nyomot hagynak a testen, a tekinteten, kételkedővé, zárkózottá és kritikussá teszik az illetőt. 
Valaki viszont úgy határoz, hogy lemond a neheztelésről, kihámozza magát a múltjából, és az energiáit szívesebben fordítja arra, ami boldogabbá és egészségesebbé teszi.

A harag skálája a bosszankodástól, a felháborodáson át egészen a tombolásig terjedhet. Ám a változatok csak időtartamukban és erőségükben különböznek. Az indulat testileg és lelkileg egyaránt felkészíti az embert a sérelem okozójával szembeni ellencsapásra. És pontosan ez a probléma: mit tegyen az ember a benne feltámadó haraggal, ha legszívesebben vizet öntene az ellensége tüdejébe és elföldelné?  (de hát ugye az agressziót a társadalom bünteti és elítéli tehát az utóbbi gondolat felejtős.) Három dolgot tehetünk, ha dühösek leszünk: elcsitítjuk, szavakba foglaljuk vagy elfojtjuk. Ha valaki feldühítene minket, hozzuk tudomására nemtetszésünket. De ne támadjuk le azonnal és legfőképpen ne kezdjük el sértegetni, hanem mondjuk el neki mik a feltételeink vele szemben! Az elfojtás lehet a legrosszabb megoldás, amikor nem mutatjuk ki érzéseinket, inkább megpróbáljuk magunkba tartani azokat. Viszont az nem gond, ha valaki hébe-hóba tajtékzik, majd szépen megbánja az egészet, és egy ideig megint nyugton marad.