Az álom. Milyen tünékeny kis bolygó, mely éjszakánként jelenik meg előttünk. Ha közelebbre hatolunk a szürke messzeségben, észrevesszük, hogy ez a bolygó nem is oly kicsi, mint ahogy azt először gondoltuk. A felszín tele van mindenféle kastéllyal, megmentésre váró királykisasszonyokkal, és lovagok seregével, akik, amint szemed lehunytad, menetelnek, hogy megmentsék a leányzót. Vannak ott még tündérek, sárkányok és barátságos sellők, csupa mesefigura, kik csak arra várnak, hogy előjöhessenek és belepjék tiszta, szép éjjeled. Ha azonban a felszín alá hatolsz, láthatsz beteljesületlen szerelmeket, melyek varázslatos módon mégis megtörténnek. Barátokat, családot, eseményeket, amelyek megszínezik álmaid vásznait, és mosolyogtatnak tovább. Ám ha még mélyebbre hatolsz, ott van az a réteg sötétség, mely néhanapján elnyel, és rettentő szörnyetegeivel a rettegés és félelem mély bugyrába ránt. Ez a hely, ahol mindenki megtalálja saját, személyre szabott mumusát, és minden halált és bánatot, amit titokban a szívünk kicsiny zugában dugdosunk. Ha azonban folytatjuk az áskálódást még beljebb és beljebb a piciny bolygó közepébe, végül megtekinthetjük az igazi vágyakat, a legszebb meséket, melyet ez a kis szürke bolygó legszomorúbb napjainkra tartogat, csak azért, hogyha letörtek vagyunk, és úgy érezzük, felemészt a bánat, hacsak egy röpke pillanatra is, az éj csendjében boldog álomba szenderüljünk…